Ősszel szeretek késő este futni a szigeten, alig vannak már, gyönyörű hűvös levegő vesz körül. Eszembe jutott apám, ritkán jut eszembe. Elöször mindig azt látom, hogy a kórházi ágyon fekszik, hörög, fújtat, mint valami nehéz ipari gép. Az agyát szőnyegbombázásként érte a stroke, valójában már halott, de a szervei még kiszenvednek. Oldalra fektetjük, hogy a vért kiköpje és ne fulladjon meg, teljes szívemből azt kívánom, hogy legyen vége, hogy érjen véget a szenvedés, és szabaduljon fel a földi nyomorúság alól. Majd este 10 után felszabadul. Akkor simogattam meg először és utoljára az arcát. Mikor hazalátogatok, nem megyek ki a sírjához, hanem elsétálok amellett a garzonlakás mellett, ahol kezdték anyámmal. Én fél éves voltam. Apámat látom mosolyogni, felszabadultan minden földi fájdalomtól. Nem szoktam beszélni róla, de folyamatosan velem van, valamilyen módon, mikor szétküdöm magaam, akkor is. És tudom, hogy megért.
Tudom, hogy onnan kezdtem el keményen piálni, ez egy száguldás, földúton gaz között, azzal a sötét kiskori emlékkel, amiről sokáig azt hittem, hogy álom, aztán szép lassan rájöttem, hogy megtörtént. Az emberek nem értik, miér olyan szomorkás a szemem mindig.
Az a szégyen ott a szememben.
Mikor futok, érzem, hogy élek. Mikor fájnak az izmaim, boldog vagyok. Olyankor eszembe jut, milyen jó főzni otthon a konyhámban, sétálni a Józsefvárosban, olvasni a vonaton, néha még az is szembe jut, hogy milyen jó beszélgetni. Nagyon néha még az is feldereng, milyen szerelmesnek lenni. Vágyódni valaki után a reménytelenül.
28 éves vagyok. Alkoholista. 15 éves korom óta.
